Több, mint egy év telt el úgy, hogy egyetlen árva sort sem írtam ide.

Így hát mindenkinek Áldott, békés, boldog új évet kívánok és türelmet egy sajátunkétól eltérő vélemény tolerálásához. Is.

Kicsit félrevonultam, kicsit magamra öltöttem a szemlélődő, vizsgálódó ember szerepét, aki szótlanul figyel...és gyakran mosolyog, mint az egykori öregek, akik már előre megmondták, hogy....

Szerdán felszólalt egy Morvai Krisztina nevű EP-képviselő a Magyarországról szóló strasbourgi vitában, ahol keményen kiosztotta a magyar ügyek iránt érdeklődő európai kollégákat és hirtelen nem tudtam, hogy ugyanarról a személyről van-e szó, aki a 2009-es EP választások után az Európai Unió beavatkozását sürgette a Magyarország belügyeibe, vagy valami elkerülte a figyelmemet és létezik még egy képviselő ugyanezzel a névvel...

A "Magyarország a magyaroké" című program, amellyel másik két társa mellett Morvai Krisztina is mandátumot szerzett, a 2006-os rendőrségi túlkapásokról szólva ezt írja:

"A brüsszeli központi hatalom alkalmanként rendkívül kényes az emberi jogok és az ún. "európai értékek" tiszteletben tartására. Az olykor vehemensen fellépő Unió [azonban] semmilyen uniós jogkövetkezményt nem alkalmazott a magyar kormánnyal szemben (...) a 2006-os magyarországi eseményeknél, az indokolt, határozott lépés elmaradt. A Jobbik az Európai Parlamentben azért fog küzdeni, hogy ilyen többé ne fordulhasson elő."

A jobbik (bevallom, most már szándékosan írtam kisbetűvel) három éve még legfontosabb céljai között emlegette "a magyar ügy európai közbeszédbe terelését": olyanokat vizionált, hogy a határon túli magyarok autonómiatörekvését tudatosítani kell az európai közvéleményben és  ezt  az európai közélet megoldandó kérdései közé kell erőltetni. A párt képviselői most viszont azt kommunikálják, hogy az egyes nemzetek EP-képviselőinek elsődlegesen saját nemzeti ügyeikkel kellene foglalkozniuk, és nem a magyarokéival. Érdekesnek találom, hogy akkor szorgalmazni kell a külső beavatkozást, amikor rajtuk csattan az ostor, de amikor már ők csattogtatnak, akkor kussoljanak a külsők és foglalkozzanak a saját házuk táján felmerülő problémákkal.

A jobbik ebben a formában nem látja nagy jövőjét az EU-nak, ezt mindenütt hangoztatják, ahol szóhoz jutnak. "Ki kell javítani, át kell alakítani, vagy pedig népszavazáson kell dönteni arról, hogy kilépünk belőle"- nyilatkozta a jobbikos Kovács Béla azokban a napokban, amikor Novák Előd nyilvánosan EU-zászlót égetett.

Érthető, kedveseim? Az EU ne szóljon bele abba, amit mi itthon teszünk, de mi odamegyünk, mert ott kijavítani valónk, átalakítani valónk van nekünk. Amennyiben ők nem hajlandók átalakulni a mi (mármint a jobbik) ízlésünk szerint, akkor népszavazással döntünk és majd reszkethetnek, mert úgy otthagyjuk őket, mint Szentpál az oláhokat...

De addig is Morvai & Co. a jövő nélküli, átalakítandó intézménytől felveszi a majdnem 3 millió forintnak megfelelő havi juttatást.

Nagyon rég volt aktuális az, amikor még azt tanították nekem, hogy ne szarjak abba a tenyérbe, amelyikből etetnek. Bár igaz... Egy etető tenyér zászlajának elégetése csak majdnem számítható odaszarásnak. Attól függ, ki hogyan értelmezi. Morvai Krisztina biztosan (ezt is) másként gondolja... mint általában mindent...

Még egyszer boldog új évet!

Nagyon fiatal voltam még, amikor először hallottam, azt követően utána olvastam, hogy az általam Szentnek gondolt Karácsonyt a korai egyház a IV. századig nem ünnepelte sem úgy, mint Krisztus születése, sem másként. Hidegzuhanyként ért akkor, mert a karácsonyi ünnepek közeledtével, inkább a vallásos szokások, mint az élő hit gyakorlójaként már hetekkel az ünnep előtt készültem lélekben, abban a tévhitben, hogy a karácsony napján született Jézuska majd csak kegyelmesebben néz le a mennyből rám, ha imádkozva és embertársaimat szeretve talál a tekintete… Márpedig ha ennek a napnak a korai egyház –akik ugyebár első kézből hallották az evangéliumot és a legfontosabb dolgok jelentőségeivel tisztában voltak- semmilyen jelentőséget nem szentelt, akkor az minimum elgondolkodtató egy keresztény ember számára.

Mégis miért találták ki, hogy december 25. a Jézus születésnapja?

A pogány világ teljesen megünnepelte például Isisnek, az egyiptomi „Ég Királynőjének” fiának születését, aki a téli napforduló körül született. A nálunk karácsonyként elhíresült nap káldeus neve Yul-nap, erre hivatkoznak, amikor babiloni eredetét bizonygatják e nap elnevezésének. Sokáig hitték, hogy december 25. mindössze csak egy csillagászati fontosságú ünnep, amikor megünnepelhető napfordulókor a Nap győzelme a legrövidebb nap fölött, de van egy érdekesebb háttere is az ünnepnek, mert ez a nap például egybeesett Nimródnak, a nagy szabadítónak a születésnapjával is. Babilonban ezen a napon a Napot nem úgy imádták, mint a Föld világítótestét, hanem úgy, mint a Nimródban testté lett fényesség istenét.

A pogány Rómában Saturnus ünnepe esett ugyanerre a napra és az a kicsapongó, féktelen ünneplés, ahogyan a szaturnáliákat ünnepelték, betekintést enged az elemzők számára, hogy milyen eredetű is volt ez az ünnep.

Először 354-ben találjuk a Philokalianus naptárban azt, hogy december 25 az (akkori római) egyház által elismert karácsony ünnepe. 366-ban már az Úr születésnapjaként emlegetik Rómában ezt a napot. Elgondolkodtató, hogy a keleti, jeruzsálemi keresztények ezt a napot nem fogadták el még hosszú időn át Krisztus születésének ünnepeként.

Teológiai kutatók megegyeznek abban, hogy Rómának taktikai okai voltak abban, hogy összeolvassza a korábban gyakorolt pogány ünnepeket Jézus születésnapjával, a kereszténység egyik ünnepével, abból a megfontolásból, hogy a kereszténnyé lett pogányokat ne fosszák meg régi, megszokott ünnepeiktől.

A keleti keresztények elhatárolódtak, tiltakoztak a felszínes, képmutató ünneplés ellen, amelynek valódi tárgya nem Jézus születésére összpontosult, míg a mezopotámiai keresztények egyenesen napimádattal és bálványimádással vádolták nyugati testvéreiket az Isten Igéjének ismerete szerint. A nem elhanyagolható konfliktusok ellenére is a Jézus születésének december 25.-i megünneplése a római egyház által elfogadott „szent” ünnep maradt. Ettől a babiloni, bálványimádó elemtől semmilyen reformáció nem tudta megtisztítani azóta sem a római egyházat.

Meggyőződésem, hogy a keresztényeknek nem lett volna szabad kompromisszumot kötniük a bálványimádók rituális gyakorlataival. Abba a tévhitbe estek, hogy ha régi szokásaikat és idegen istenek akár leplezett, vagy átnevezett imádatát meghagyják ezeknek, akkor taktikával csak keresztényekké teszik őket, miközben annak a tévhitnek csapdájába engedték belesétálni a frissen megtérteket, hogy ők minden régi szokásukat megtartva is, amelyeket egyébként az Isten gyűlöl, keresztényekké váltak.

A karácsonyt nem tartom Istenbe vetett hitem alapján ünnepelhető szent napnak. Ettől még én is megajándékozom szeretteimet, de ami a szeretetet illeti (mert a szeretet ünnepeként emlegetik ezt sokan), szeretem az embertársaimat az év minden napján és nem csak karácsonykor.

A korai keresztény egyházban, abban, amelyekről még az Újszövetség Apostolok cselekedetei című könyve/fejezete tesz említést, a Messiás tanításaival, világra szóló üzeneteivel, és megváltó szerepével, feltámadásával foglalkoztak az apostolok és a keresztények. Jézus Szent Lélekre vonatkozó ígérete, szellemi valóságok megtapasztalásai és az Isten Szellemben való imádata volt elsődleges, Krisztus testben való megszületésével, a testi születési időpontjának fontosságával ellentétben.

Ha mégis fejtegetni szeretnénk a Jézus születésének időpontját, akkor erre is vannak utalások, vagy éppen e nap megfejtéséhez szükséges adatok, amelyekből következtetni lehet. Egyértelmű, hogy Jézus akkor született, amikor József Máriával éppen az egész birodalomra kiírt népszámlálás miatt utaztak az összeíró helyre. Nehezen képzelhető el, hogy éppen téli időszakban írtak ki az egész birodalomra kiterjedő ilyen népszámlálást, amikor köztudottan rengeteg embernek kellett útra kelnie, hogy a meghatározott helyeken jelentkezzen. Többen a bibliakutatók közül arra is hivatkoznak, hogy téli éjszakákon kevés valószínűséggel éjszakáztak állataikkal a szabadban a pásztorok.

Bibliában rögzített feljegyzések alapján a leginkább a Lukács evangéliuma írja körül a legrészletesebben Jézus születését. Vizsgáljuk csak meg figyelmesen: Zakariás, aki Jézus előhírnökeként közismert Keresztelő János édesapja, papként szolgál Izraelben és Lukács evangéliuma szerint Abija (papi) rendjéből származik. Zakariás éppen papi szolgálatát látja el Jeruzsálemben, amikor éppen az ő rendje következett a sorban és ekkor közli vele az angyal (Gábriel), hogy Keresztelő János személyében fia fog születni. Fontos kérdés, hogy a Zakariás papi rendje, az Abija rendje mikor került sorra Izraelben a szolgálatra. Tudni kell, hogy a papságot Dávid király idejében sorsolással huszonnégy rendre osztották fel és ezek közül a nyolcadik volt az Abija rendje a szolgálati sorrendben. Ezt a Krónikák könyvéből tudhatjuk. Az is világos a Biblia utalásaiból, hogy egy-egy ilyen papi rend egy hétig látta el szolgálati teendőit szombattól a következő szombatig. Mózes törvénye azonban kimondta, hogy évente három különleges alkalommal minden izraelita férfinak meg kell jelennie Jeruzsálemben (az Úr színe előtt) ezért ilyenkor az összes papi rend szolgálatban állt a nagy tömeg miatt. Tehát évente háromszor – a kovásztalan kenyerek ünnepén, pünkösd alkalmával és a sátoros ünnepen- egy-egy hétig a saját rendjük szolgálatán kívül is szolgálniuk kellett a papoknak. A számítások szerint évente minden pap 5 hetet szolgált. Kétszer került sor a saját papi rendjére és háromszor a nagy ünnepeken. Abija rendje, amelyben Zakariás szolgálatot teljesített a zsidó vallási újévtől számított tízedik (és nem a nyolcadik) héten került sorra, a két tavaszi közbeékelődött ünnep miatt, a kovásztalan kenyerek és pünkösd ünnepe miatt, amelyek a két hetes kitolódást okozták. Ezeknek ismeretében Keresztelő Jánossal Erzsébet (Zakariás felesége) a Zakariás papi szolgálatának leteltét követő héten eshetett teherbe, tehát a bibliai év tizenegyedik hetében. Nem elhanyagolandó, hogy az akkor Izraelben használatos holdnaptár szerint kell számolni, ahol egy év nem 365, hanem csak 354 napból áll. Így János születési ideje, 40 hetes terhességi idővel számolva a húsvét környékére tehető. Ez azért fontos, mert Jézus az írások szerint a Keresztelő János anyjának terhességének hatodik hónapjában fogant. Így számolva ez a fogantatás a kiszlév hónapra tehető (november közepe és december közepe között). Ha itt is normális terhességgel (40 héttel) számolunk, akkor Jézus születésének napja a tisri hónap közepére tehető (ez szeptember közepétől október közepéig tartó időszaknak felel meg), éppen a sátorok ünnepével egybeeső időszakra.

Sokan vélnek felfedezni, vagy megfejteni rejtett üzeneteket az evangéliumokból, amelyek szerint úgy a Keresztelő János, mint a Jézus születésének időpontját egyéb jelképes igerészek is bizonyítják, de ezeknek alapos vizsgálatai túl hosszú terjedelmet igényelnének.

Ma ismét meglepett egy szösszenetével Bayer Zsolt.

„Nemzet, ünnep” címmel jegyzi a Magyar Hírlapban cikkét ( http://www.magyarhirlap.hu/belfold/nemzet_unnep.html ), ahol szerinte „már teljesen mellékes, hogy Alföldi meghátrált”. Szerintem az nem mellékes, hogy Alföldinek, mint a Magyar Nemzeti Színház igazgató elvtársának egyáltalán megfordulhatott a fejében, hogy helyet adjon a Román nemzeti ünnep, nevezetesen Erdély Romániához való csatolásának megünneplésére, DE az sem mellékes, hogy meghátrált. A meghátrálás nagyon ritkán sorolandó egy ember erényei közé, de ez most egy kifejezetten pozitív meghátrálás volt.

Egyetértek néhány itt jegyző bloggerrel, hogy a Jobbik-szimpatizáns rock zenekarok ne koncertezhessenek zsinagógákban, mert az nagyon visszás lenne és most még enyhén fejeztem ki magam… De ha egy szélsőjobbos, nemzeti érzelműnek nevezett, egyébként a többség által szélsőségesnek, nacionalistának és antiszemitának elkönyvelt zenekar a zsinagógában akarja hergelni rajongótáborát, az legalább annyira provokáció, mint az, hogy a románok olyan ünnepük alkalmából pezsgőznének a Magyar Nemzeti Színházban, amely ünnepük számunkra gyászt jelent és veszteséget. A Bayer-cikknek ezzel a részével egyetértek. Azt, hogy megint elragadtatta magát és hasonlatokhoz nyúlt, nem tartom a legszerencsésebbnek. Mert olvasásra int. Az ember tragédiájának olvasására. Jelenkorunkat pedig a madáchi mű két színjéhez hasonlítja, amelyet a balliberális vezetésnek köszönhetünk. Azt írja, hogy: „S mert a globalizációnak hamarosan vége lesz, tessék olvasgatni Az ember tragédiáját, már valahol a londoni és a Falanszter szín határvidékén élünk, hát előttünk az antitézis…”

Pár napja olvastam el újra (sokadszor) Az ember tragédiáját. Nem azért, mert már előre tudtam, hogy mit ajánl Bayer erre a hétre, hanem mert a gyerekemnek ebben kellett segítenem. Ma pedig a Zsolt cikkét olvasva mosolyogtam egyet. Mert Zsolt, ha előre halad az időben, akkor számára a következő szín nem más, mint az Űr. Ugyanis a Falanszter színét az Űr követi. Lehet, hogy Bayer Zsolt az űrbe készül, de én pár napja úgy érzem, hogy valami megmagyarázhatatlan időgép szerkentyűje bennünket visszarepített az időben, a madáchi időben, a londoni, vagy Falanszter-i színekből a Párizsi szín korába. Ugyanis ott olvashattunk forradalomról, forradalmi hangulatról és... ott olvashattunk annak következményeiről is. Ezért (mármint a következményekért) kifejezetten érdemes elolvasni újra a tragédiát, vagy legalább a párizsi szín fejezetét.

Miközben Bayerben tudatosul a Fourier féle Falanszterek utópiája és elvágyódik az Űrbe, mi itt halkan szemléljük a forradalmárok által felhatalmazott Dantonjaink és Robespierrejeink ámokfutását. Kétségtelenül ott van a nyomukban a tanácsaival együtt Lucifer is. 

Hogy mi a jó abban a párizsi forradalmi hangulatban, amelyben élünk? Azt hiszem az, hogy számunkra még van lehetőség egy londoni és egy Falanszter-i szín átélésére és arra is, hogy esetleg jobban csináljuk, mint ahogyan azt Madách megprófétálta. Zsoltnak már csak az Úr maradt… Ha sikerül neki a nagy utazás, azért kívánom, hogy Ádámhoz hasonlóan Ő is hallja meg a Föld Szellemének hívó szavát és jöjjön vissza közénk. Emberként.

Bayer Zsoltnak halkan üzenem, hogy nem létezik jó keresztény és rossz keresztény. Mert azzal fejezi be a mai Magyar Hírlapban megjelent „Feketekörmű kommunizmus” című álláspontját, hogy: „És ha jó keresztény lennék, imádkoznék Fonyódiért meg a Schwartzért, meg a Népszaváért. Jaj, Istenem, de nagyon nehéz jó kereszténynek lenni… Már-már lehetetlen.”

Teszi mindezt azok után, hogy szerinte Schwartz Béla ajkai szocialista polgármestert nem anya szülte, teszi mindezt azok után, hogy a Népszavában megjelent egyik cikk íróját (bizonyos Fonyódi Ferencet) hónaljszagú, redvás bunkó jelzőkkel illeti, mert az említett újságíró arra bátorkodott emlékezni, hogy a katolikus egyház a történelem során mindenféle adókat vetett ki a szántóvetőkre és az ipari dolgozókra. Sajnálatos, hogy Fonyódinak csak az adók jutottak eszébe, de legalább annyira sajnálatos az is, hogy Bayer Zsolt csak azokat a szenteket tartja említésre méltónak az egész katolikus egyház majdnem kétezer éves történelméből, akik valóban teljes lényükkel próbáltak keresztény értékeket közvetíteni akár életük árán is.

Bayer Zsolt a maga „keresztény” lelkületével „örök surmósággal”, „kültelki, szar prolitempóval”, „munkásőrlelkülettel”, „lábszaggal” és egyéb ínyencségekkel tudja csak jellemezni azokat, akik az övétől eltérő véleményt vallanak.

Bayer Zsolt vagy nem tudja, vagy nem akarja tudni, hogy egy igazi keresztény nem illeti felebarátját, vagy embertársát ilyen jelzőkkel. Bayer Zsolt nem tudja, vagy nem akar tudomást venni róla, hogy a kereszténység alapjait egy Jézus nevű Mester tette le és nem feltétlenül az én, vagy a Bayer Zsolt ízlését vette számításba.

Bayer Zsoltnak halkan üzenem, hogy aki nem hitből keresztelkedett meg, az az Isten-i igazság alapján maximum vizes lett, de keresztény soha. Mert „ami nem hitből van, az bűn” és ezt nem én állítom, hanem az, akire Bayer Zsolt is hivatkozik, hogy a keresztfán végezte.

A dolgok summája, hogy nem létezik jó keresztény és rossz keresztény. Aki a Bayer Zsolt osztályozásának áldozataként a rossz keresztények csoportjába sorolandó, az a keresztény értékrend szerint nem keresztény…

Lehet, hogy jobb is, ha Bayer Zsolt nem imádkozik sem Fonyódiért, sem Schwartz Béláért, mert lehet, hogy az imája nem szállna magasabbra a házának mennyezeténél. Minden lelki imáját valószínűleg visszahúzná, visszatartaná annak a sötét gyűlöletnek ereje, amelyből embertársainak alpári minősítései táplálkoznak. És mit ér, ha keresztényként hirdetjük magunkat, miközben a szívünk tele van gyűlölettel, megvetéssel, gőggel, indulattal? Hogy honnan gondolom mindezt Bayer Zsoltról? A kereszténység atyjának tanításaiból, mely szerint „ a szív bőségéből szól a száj”. Ha Bayer Zsolt csak szemetet képes kiokádni magából, akkor valószínűleg a szíve sem színtiszta kristályvízzel van tele, mint örök élet forrásának kútfeje. De… lehet, hogy tévedek.

Meghalt Mátyás király, mégis létezik igazság...

Szoktál gondolkodni? Azon például, hogy ami az embert emberré teszi, azt nem érintheti a gazdasági válság. Vagy azon, hogy ami az embert emberré teszi, azt nem befolyásolhatja sem az aktuális hatalom politikai színe, sem az alkotmánymódosítás, sem az adórendszer módosítása. Az embert leginkább az teszi emberré, hogy felismeri megkülönböztetett küldetését és megbékül az erre adatott időintervallum korlátaival. Továbbá az embert szabaddá, szabad emberré pedig az igazság megismerése teszi. Igazság ismerete nélkül a teljes földi pályafutás nem több egy szánalmas tévelygésnél. Még Jézus is azt mondta, hogy „megismeritek az igazságot és az igazság szabadokká tesz benneteket”. Gondolj bele: ha valamilyen csoda folytán a teljes univerzális igazság birtokában lennél már most, mennyire érdekelne, hogy ki mit nyilatkozott egy kamera előtt? Mennyire érdekelne, hogy januártól emelkedik a gáz ára, vagy éppen nem az amerikaiakkal működne együtt a kormány, hanem a kínaiakkal? Meggyőződésem, hogy a teljes igazság birtokában a jelenlegi, múlandó irányok, irányzatok csupán egy mosolyt csalnának az arcainkra és haladnánk tovább az utunkon.

Keresem az igazságot. Akár apró részleteit megtalálva és összerakosgatva hiszem, hogy jó úton haladok. Az igazság minden szabadságom egyetlen forrása, ezért mindennél nagyobb értéknek tartom és megdöbbentett, amikor rájöttem, hogy amiként a legdrágább –sötétben elveszett - gyémántot is meg lehet találni egy olcsó gyertya fényénél, úgy az igazság feltárásához is elegendők a legegyszerűbb eszközök. Az egyik ilyen eszköz az őszinte, nyitott és nem okoskodó, hanem alázatos szív. Én sem tudom megformázni a kőkemény anyagot. Előbb olvasztótégelybe kell tennem, lágyítanom, puhítanom kell. Ameddig az acélnak saját keménysége van, addig alakíthatatlan, vagy csak fájdalmas forgácsolással alakítható. Folyékonyan olyan formába öntöm, amilyenbe éppen akarom. Ameddig a szívem saját okoskodásaim megkövesedett állapotában van, addig alakíthatatlan vagyok, vagy minden átformálás kísérlete iszonyatos fájdalommal jár. Talán ezért is érdemes képlékennyé puhítanunk szívünket, szellemünket.

Az igazság egyik tartalmas része, hogy el kell dobni a múltat. Egyéni, kollektív múltat egyaránt. Nem azért, mert minden múlt feltétlenül rossz, hanem azért, mert minden múlt egyformán halott és a testi halott anyagi bűzt áraszt, a szellemi halott szellemi bűzt áraszt magából.

Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy nem minden mozgás tévesztendő össze a cselekvéssel. A cselekvésnek látható eredményei lesznek. Természetesen lehetnek rossz eredményei is, de eredménytelenül minden cselekvésnek tűnő aktivitás csupán testi mozgás és nem több.

Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy nem szabad embereket követned, mert ha Valakit követsz, megszűnik az igazság követésének vágya benned.

Az igazság részleges birtokában is felismerhető már, hogy jobb gyönyörködni a teljességben, mint a teljesség egy parányi részének a tulajdonosa lenni. A tulajdon, a birtok általában függővé teszi az embert. A függő ember nem szabad. A függőség pedig eltántorít arról az útról, amelyen az igazság további részletei is megismerhetők.

Ha céloddá tűzöd ki az igazság önzetlen megismerését, jobban el fogsz csodálkozni azon, amivé válsz majd a cél felé vezető úton, mint magán a célállomásba való megérkezésed tapasztalatain.

Gyakran sajnálkozva szemlélem, hogy egyes emberek olyan célokat tűznek maguk elé életcélként, amelyek valóban csupán eszközként kellene szolgáljanak valódi célok eléréséhez. Óriási kegyelem egy ember életén, amikor megvilágosodik annyira, hogy ne eszközök elérését tartsa számon korlátolt földi életének céljaiként.

Az igazság ismerete kötelez. Kötelez arra, hogy ne akarjam megváltoztatni senki életét, felfogását, értékrendjét, mert ezek a változások egyénenként legbelülről kell életre keljenek és nem külső ingerek váltják ki egyetlen teremtményből sem.

Nem hiszem, hogy elértem a teljes igazságot. Ahhoz legalább párezer ember meg kéne bélyegezzen engem istenkáromlásért. De már tudom, hogy sokkal eredményesebb szívességként kérni valamit, amit ezelőtt évekkel még jogomként követeltem volna. A követelés-lázadás. A kérés- alázat.

Feltételezem, hogy akár még teljesen megvilágosodott szent emberekké is fejleszthet bárkit az igazság ismerete. És mindaddig szent is maradhat az ember, ameddig ezt nem tudja magáról.

Ami a politikát illeti, azt kívánom, hogy olyan generáció nőjön fel a szemeink előtt, amelyiknél a szeretet hatalma le tudja győzni a hatalom szeretetét. Ha ez megtörténik, akkor van esélyünk arra, hogy valódi államférfiak vezessék az országot, van esélyünk arra, hogy a vezetőink egy következő nemzedékre gondolva politizáljanak és ne csupán az elkövetkező választások lebegjenek szemeik előtt, amelynek eredményei még néhány évig biztos megélhetést biztosíthatnak számukra.

Jelenleg nem érdekelnek a kritikusaim. Azzal vígasztalom magam, hogy általában nem a kritikusoknak állítottak mellszobrokat, hanem a kritizáltaknak, bár nincsenek olyan vágyaim, hogy bárhol is megörökítsék hervadó testem látványát, életemnek bármelyik fázisából, vagy pillanatából lopva ki egy állapotképet.

Olvashatod a történelmet. Én inkább csinálni szeretném azt a történelmet, amit majd elkövetkezendő generációk fognak olvasgatni a cselekvéstől való félelmük pácában.

Úgy érzem, hogy az igazság ismerete toleranciára int. De a tolerancia is lehet bűn, ha a gonosz megtűrését kényszeríti az emberre. Bűnt pedig nem szívesen követ el tudatosan a magamfajta halandó vándor.

Gyűlölöm a sötétséget, nem szeretem az árnyékos oldalt, ezért mindig próbálok arccal a fény felé fordulni, hogy minden, ami sötét, minden, ami árnyék, az mögém kerülhessen.

Már tudom, hogy nem attól leszek igaz ember, amitől úgy tudok viselkedni, hogy Neked is annak tűnjek….  Mint ahogyan azt is tudom, hogy nem attól lesz például valakiből rabbi, mert szakállat növeszt, hiszen akkor minden kecske rabbi lenne…

Tanuld meg, hogy a medvét előbb gondolatban kell tudni elejteni. Ha ezzel teljesen készen állsz, a többi már csak formalitás…

Jó utat kívánok az igazság keresésében!

Tetszik... Geszti Péter írása.

Itt olvasható:

http://erdely.ma/publicisztika.php?id=34331&what=archivum

Vagy itt:

http://www.pim.hu/object.e90e6604-fd68-4022-b96e-69b3e2330c42.ivy

vagy itt:

http://-csillagszemu-.blog.hu/2010/08/24/level_nemecsek_ernonek_1

vagy még ezer másik helyen... :-)

Szilárd hittel vallom, hogy soha nem volt vallásom abban az értelemben, amelyben a világ felekezethez sorolja az embert. Megvallásaim voltak. Ahogyan haladtam utamon, az életem eddigi örvényei mindig csiszoltak, faragtak, tökéletesítettek megvallásaimon. Új ágakat oltottak a meglévő törzsbe, visszametszették a korhadó, életképtelen, gyümölcstelen ágakat megvallásom képzeletbeli fájáról.

Az elmúlt napok oly’ kegyelemben részesítettek, hogy hosszasan hallgathattam a csendet. Tudom, hogy a világon a legnagyobb dolgokat mindig a csend szülte elmében, lélekben, szellemben egyaránt.

Több, mint másfél évtizede döbbentem rá, hogy az életnek semmi értelme, ezért akkori nyugalmam teljes mámorában úgy véltem, hogy nem maradt más hátra, mint hogy értelmet adjak neki. Legalább a sajátomnak.

Tudtam már akkor, hogy abszolút szabadság nem létezik. Felismertem viszont a választás szabadságát, amely által eldönthetjük, hogy melyik rabság, vagy kiszolgáltatottság mellett kötelezzük el testben magunkat, miközben a szellem természetesen szabadon mozoghat a végtelenben, csak erről nem illik beszélni fogva tartóink füleibe még suttogva sem. Megértettem, hogy az Isten által - saját képére- teremtett ember legfőbb üzenete nem az, hogy Isten gyarló emberként uralkodik egy másik dimenzióban, hanem az, hogy az ember akár isteni erőt is képviselhetne a Földön. Ha jobban figyelne önmagára.

Rengeteg rejtély kísérte életemet. Számomra ma már természetes minden rejtély. Nem azért, mert mindegyiket megfejtettem, vagy tökéletesen megértettem, hanem azért, mert hozzászoktam a rejtélyekhez. Gyakran láttam, hogy melyik lenne a helyesebb út az általam járt úthoz viszonyítva, de mégis többnyire a megszokott úton jártam. Érzelmeim edényében az űrt gyakran töltöttem tele félelmekkel. Azóta ezeket a félelmeket sikerült hittel helyettesítenem. Még mindig jobb hinni a bizonyíthatatlanban, mint félni esetleges létezésétől.

Gyakran kértek fel arra, hogy tanítsak embereket, de azt vallom, mindig is azt vallottam, hogy ha az óceán partján ülve vederrel mérem a vizet az igénylőknek, mindig csak a vedernyi vizet fogják látni és mindig azért a napi veder vízért engem fognak keresni. Mert az ember hajlamos a másik embertől való függőségre, hogy napi szükségletét betöltse. Ezért félreálltam. Annak reményében álltam félre, hogy hiányomban a napi látogatók észre veszik majd az óceánt is. Még csak bűntudat sem gyötör visszavonulásom miatt. Mostanában gyűlölöm a bűntudatot. Mert a bűntudat által nem a bűnt gyűlöli az ember, hanem saját magát.

Nem ítélek. Ítélet nélkül nincs szükség feloldozásra, megbocsátásra. Meg tudom különböztetni a jót a rossztól, de nem én vagyok a bíró. Én csak egy szemlélő vagyok, aki amikor a csillagot csodálja, nem feledkezik meg a Nap fényéről, amelyet csak visszatükröz a legragyogóbb csillag is.

Azt kérdezed, hogy miként lehetséges az, hogy mindig ragyog az arcom? Bizonyára én sem a saját fényemmel ékeskedek, csupán visszatükrözöm Valakinek a fényét. Nekem már nem nehéz a lepkét látni a hernyóban, egyáltalán nem nehéz a madárfiókára gondolni, amikor még csak a tojást látom és nem nehéz egy megvilágosodott, szent embert látni abban, aki ma még egy önző, gyarló ember. Mert körülöttünk minden csoda. Csakhogy a csoda egy folyamat. Az, hogy a hernyó, a tojás, vagy éppen az ember a csodának még nem abban a fázisában él, amelyikben már látszik a végeredmény, nem jelenti azt, hogy le kell mondanunk a beteljesedésről. Sokan csodának tekintik azt, ha Isten teljesíti egy ember kívánságát. Számomra ma sokkal nagyobb csoda, ha mai világunkban egyetlen ember is képes arra, hogy Isten akaratát teljesítse.

Ne kérdezd tőlem, hogy van-e élet a halál után. Nem válaszolok. De Téged rákényszeríthetlek arra, hogy elmélkedj egy kicsit és válaszolj, csak ne hirtelenkedd el a választ. A kérdésem így hangzik: Van-e életed a halál előtt? Ha igen, akkor nem rettegsz a haláltól, mert tisztában kell lenned vele, hogy csak ami él, az halhat meg. Az élő halála viszont kötelező. Csak a művirágok nem hervadnak el.

Ma, amikor a rideg, fagyos, dermedt önzés a bigott, testi, anyagias ostobasággal üli nászát, ki merem jelenteni, hogy az embereket csak szeretve lehet jobbá tenni.

Nem akarok megváltoztatni senkit. Már nem. Minden változás úgy idézhető elő környezetünkben, hogy saját magunkat kezdjük el megváltoztatni. Nem juthat el senki az igazság megismerésére mindaddig, ameddig nem hajlandó beismerni, hogy ő is tévedett. Saját tévedéseink megvallása előfeltétele az igazság fokozatos megismerésének.

Azt hiszem, hogy a legnagyobb problémáim nem önmagukban a problémák voltak, hanem az ahogyan láttam ezeket a problémákat.

Már tudom, hogy az ökör nem lesz művelt csupán attól, hogy a könyvtárban tartják és egyetlen csótány sem szentelődik meg attól, hogy a templomban létezhet, míg szét nem tapossák.

Azt hiszem, hogy nem az atomháború fenyegeti legjobban az emberiséget, hanem inkább az elv nélküli politika, az együttérzés nélküli fejlődés, a munka, a teljesítmény nélküli jólét, a csend nélküli tanulás, a félelemmel teli vallás és a szellemtelen, testi, anyagias istenimádás. Ezek sokkal nagyobb veszélyt jelentenek, mint bármilyen haditechnika. Mert nem csak a testet ölik meg, ami amúgy is pusztulásra van ítélve, hanem a szellemet is megölik, vagy megszületni, felébredni sem engedik.

Megtanultam valamit egy életre: Az, hogy én nem látok valamit, egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem létezik. Csak halkan mondom, kedves embertársam, hogy ez Rád is vonatkozik.

Majd folytatom…

A vélemények megoszlanak, de akkor is csak egy IGAZSÁG létezik, ha egyenként minden ember a saját igaznak hitt elméletét tartja igazságnak. Nekem is van egy igazságom. Az én igazságom szerint az abortusz gyilkosság, annak ellenére, hogy léteznek emberek, akik az emberi életet csupán a születés pillanatától számítják. Aki magzatot pusztít, az pontosan ugyanazt teszi, mintha engem, vagy Téged ölne meg, annyit könnyítve saját teendőjén, hogy egy szűk cellának zárt ajtóján keresztül süti el a fegyverét, hogy ne lássa az élettelenül összeeső testet.

Dolgozgatok. Dokumentumfilmeket is nézek, statisztikai adatokat is olvasok és rémületem egyre nagyobb.

Aki nem látta még a Néma sikoly című filmet, az első részét itt megnézheti (CSAK ERŐS IDEGZETŰEKNEK), onnan már a 2. és 3. részek letölthetők:

http://www.youtube.com/watch?v=rUBtCbzYwxA

Továbbá tűnődöm azokon a nagy magyar hazafiakon, akik természetesen JOGOSAN adnak hangot felháborodásuknak, ha egyetlen magyar ember is gyilkosság, vagy egyéb bűncselekmény áldozatává vált. Tanácsolom minden nemzeti érzelmű hazafinak, hogy tanulmányozza az alábbi táblázatot, statisztikát:

http://www.valsagterhesseg.hu/abortusz05.html

vagy az alábbi adatokat:

http://www.tarki.hu/adatbank-h/nok/szerepvalt/Kamaras-99.html

Bizony, bizony kedves nemzeti érzelmű barátaim! 1956-tól összesen 6,8 millió (!!!!) születendő magyar embertől tagadták meg az élethez való jogát úgy, hogy közben az érintett semmilyen bűnt nem követett el és nem dönthetett saját életéről, sorsáról. Természetesen minden normális embernek fájnak azok az áldozatok, akiket a létező, vagy nem létező „cigánybűnözés” áldozataiként emlegethet kampányaiban a radikális jobboldal. Csak az lenne a tiszteletbeli kérdésem, hogy mi van azzal a majdnem hétmillió magyar élettel, akiket a saját MAGYAR szüleik gyilkoltak meg?

Lehet, hogy adtam egy új témát a következő kampányra? De akkor az a szembesülés, a szemlesütés és a szégyenkező gyász kampánya kell majd legyen… Mert az érintett téma kifejezetten „magyarbűnözés”, messze felülmúlva e téren más nemzetek (gyerekgyilkossági) hajlamait.

Megyek az úton. Gondolkodom.

Plakátok harca a széllel - ez is lehetne a cím. Vagy plakátok harca egymással. Vagy játsszuk azt, hogy mondj egy számot, Te mondod, hogy négy, én meg rávágom, hogy öt, tehát én nyertem.

Építsük tovább a városunkat - bíztat plakátjáról az újrainduló, a volt és a minden felmérés alapján leendő polgármester. Új irány!- kínálja a másik párt jelöltje. Ez most mit jelenthet? - kérdezem én. Az "építsük tovább"- hoz viszonyítva akkor ne építsük tovább? Vagy építsük tovább, de ne így? Vagy építsük tovább ugyanígy, csak az új irány gazdája legyen a főnök, a vezénylő? Kicsit összezavarodtam.

Nem gondolkodom.

Nem gondolkodva pedig állítom, hogy ebben a mélységben, amelyben leledzünk, már csak egyetlen elfogadható irány létezhet, a felfelé indulás iránya. Már nem is azon vitáznak, hogy mi az irány, hanem azon, hogy az abba az irányba haladó társaság élére kerülve ki zsebelhessen be többet.

Ha négy év múlva indulnék, lehet, hogy ilyen jelmondatot íratnék a plakátomra:

" A legjobb irányba menjünk, de engedjetek most már egy kicsit engem is pénzt keresni a közösből! Lécci!"